bM 2011. április 28. 18:07

London–Budapest sakkjátszma

Március 18–19-én tért vissza a Magyar Színház színpadára utoljára a PS Produkció koncertelőadása mindössze hat alkalom után. A koncert egy színdarab stilizált változata volt, mely két 2008-as londoni, Royal Albert Hall-beli (RAH) koncert magyarított másolata. Ez volt a Sakk (Chess), melynek szerzői a színházi dalszövegírás élő legendája, Tim Rice és az ABBA középső két betűje, az együttes szerzőpárosa: Benny Andersson és Björn Ulvaeus.

Részletek a budapesti koncertekből:

A musical három évtizede íródik: ahány bemutató, annyi változat (az egyik – a legsikertelenebb – második felvonása például teljes egészében Budapesten játszódott). Ez ellen akart tenni valamit Tim Rice, amikor összeállított egy véglegesnek szánt verziót a darabból. A Sakkot hagyományosan nemcsak színházban, de koncertváltozatban is többször bemutatták (például jótékonysági koncertként), így az a döntés született, hogy a végleges változat a RAH színpadán dramatizált koncertként mutatkozzon be. A két előadásról felvétel készült, melyet a nagy-britanniai mozik is műsorukra tűztek, világszerte sugározták a televíziócsatornák, DVD-kiadása pedig nálunk is megjelent (magyar felirat nélkül).

Ezt a produkciót emelte át 2010 nyarán a Vámpírok bálja kreatív csapata a magyar színpadra, mely érdekes eredménnyel zárult: a darabot meghúzták, átrendezték, a koncertkeret viszont megmaradt. Így Tim Rice reménye szertefoszlott, de igazi különlegességet láthatott a magyar közönség.

Igazi különlegességet, hisz mint az a fenti videóban is látható, a koncert sok erőt megmozgat: a popslágereket („One Night in Bangkok”, „I Know Him So Well”) szimfonikus kórusművek váltják, táncbetétekben gyönyörködhetünk, a főszereplők mellett profi ensemble asszisztál, mindez egy hatalmas kivetítővel megspékelve, némi ’56-os szállal. Mi több, a RAH-ban a Cantabile a capella együttes is részt vett a produkcióban.

Egyébként sem akármilyen szereplőgárdája volt a londoni koncertnek: Anatolij Szergejevszkijt, az orosz sakkozót Josh Groban, többszörös platinalemezes énekes, Frederick Trumpert, az amerikai sakkvilágbajnokot Adam Pascal (Rent, Aida, Rocksuli, Temptation), az ő magyar származású menedzserét–szeretőjét (aki az oroszba szeret bele), Florence Vassyt pedig a Tony-díjas Idina Menzel (Rent, Wicked, Bűbáj, Glee) játszotta. Fontos szereplők még Alekszandr Molokov, Anatolij KGB-s menedzsere, akit a Laurece Olivier-díjas David Bedella alakított, a CIA oldaláról a drótokat rángató Walter de Courcy sportkommentátor Clarke Peters (Drót) előadásában, Anatolij Kerry Ellis megformálta felesége, Szvetlána és a mindenki felett álló bíró, akit a Wet Wet Wet frontembere, Marti Pellow alakított. Mondani se kell, hogy mindannyian felejthetetlen alakítást nyújtanak, talán Ellist kivéve, de csak szűkre szabott szerepének köszönhetően. Hasonlóan jó munkát végzett a The London Studio Centre Dancers, a The City of London Philharmonic és a The West End Chorus, noha ez utóbbit jobb volt hallgatni, mint nézni.

Színpadkép
Kórus, színészek, zenekar, tánckar: „The Merchandisers” a RAH-ban (©Chess in Concert)

Bár a koncert nagyon hosszú, az ember észre se veszi, csak sodródik a remekbe szabott zenével, hisz Benny és Björn kiváló munkát végzett. (Ez nem áll, ha az ember késő este, egy hosszú nap után teszi be a DVD-t, mert ez esetben lehet, csak az első felvonás végéig bírja…) A darab remekművek sorozata, mindez David Firman vezénylete alatt különösen áll. Dicséret érdemli Hugh Wooldridge rendezőt is, hisz pontosan megtalálta mindenhol, mennyi játék az, ami belefér a stilizált díszletekbe és jelmezekbe. Egyedül Rehana Rose Khan munkája az, ami szerintem hagyott némi kívánnivalót maga után. Ő volt ugyanis, aki a kivetítő animációiért volt felelős. Habár a DVD-n nem zavaró, de a megálmodott képsorok többnyire nem találják el a színpadon folyó jelenetek hangulatát.

Ezek után, szerintem, nem csoda, hogy türelmetlenül vártam, milyen előadást sikerült kerekíteni Budapesten. A bemutatóra 2010 augusztusának elején került sor a margitszigeti Szabadtér Színházban két előadással, majd újabb két-két előadásra került sor október végén és idén márciusban a Magyar Színházban. Mivel a jogok annál a PS Produkciónál voltak, akik 2007-ben a Vámpírok bálját is színpadra varázsolták nálunk, nem meglepő, hogy többnyire ugyanazon színészekben és stábban gondolkoztak ez alkalommal is. Vegyük is őket sorra: Anatolijt Egyházi Géza játszotta, akinek énektudásához kétség sem férhet, ám színészileg a vámpírgróf szerepe sokkal jobban illett hozzá. Sári Évi hangjával minden ’műsorvezetős előítéletet’ pillanatok alatt elsöpörve hozta Florence figuráját, ami talán a legtöbb energiát igényli a darabban. A harmadik főszerepet (az esőnek köszönhetően) már a Margitszigeten két színész játszotta el. Az egyikük – Szemenyei János leírhatatlan zsenialitással formálta meg az amerikait, ami hiba maradt, arról nem ő tehetett, csak a rendezés. A másik Csordás Levente, aki sajnos sem énekesi, sem színészi szempontból nem teljesített engem kielégítően.

Molokov szerepét az Operaházból ismerős Gábor Géza kapta, kinek hangjáért már érdemes lett volna kifizetni a jegyet; Waltert Pavlevits Béla alakította, aki minden mozdulatával és hangjával tökéletes paródiáját nyújtotta a fogyasztói társadalomnak. Szvetlánát első szereposztásban Kecsés Tímea játszotta, aki az én szememben mindenképpen jobb volt, mint az őt váltó Koós Réka. Elismerésre méltó még a Jazz and More kórus és az ensemble munkája is, kiváltképp Sándor Dávidé, Pásztor Ádámé, Jenei Gáboré, Szentirmai Zsolté és Hetei-Bakó Szabolcsé.

Két szereppel viszont még adós vagyok. Viigand elméletileg egy egymondatos szerep, gyakorlatilag azonban elég sokszor jelen van a színpadon: eleinte Anatolij segédje, majd ellenfele. A budapesti bemutató első számú Viigandja a csillagszületikes Varga Viktor volt, akire hogy őszinte legyek, nem emlékszem; a záróelőadáson viszont Mihálka György alakította, aki némán is új színt adott „A szovjet gépezet” című dalnak, amikor színpadon volt, mindig hozzáadott a jelenethez. A bírót a táncosból lett énekes–színész Kiss Ernő Zsolt keltette életre. De még milyen életre! Minden mozdulatából érződött a táncos múlt, ami nagyon illett a bíró kicsit különc figurájához, a dalai pedig úgy hatottak, mintha az ő hangjára írták volna. Ő volt kétség kívül az előadás legpozitívabb meglepetése, kiválasztása igazi telitalálat volt. Alakításáért nem lehet elégszer köszönetet mondani.

Freddie a riporterek győrőjében
Freddie (Adam Pascal) a riporterek gyűrűjében (©Chess in Concert)

Kreatív oldalról is kitett magáért a produkció: a rendező Cornelius Baltus, a koreográfus Karen Bruce, a kórusvezető Halkovics Ágnes, a zenekaré Kovács Marianna, a karmester Köteles Géza, a díszlet- és jelmeztervező Kentaur volt. Kentaur munkáiból, most inkább a jelmezeket érdemes kiemelni, hiszen a díszlet elég egyszerű volt (így is kellett lennie), a ruhák viszont sokat erősítettek a hangulaton és a szimbólumrendszeren. A kivetítőanyag is (a londonihoz képest) szinte egész okos volt, bár a kőszínházban egész máshogy hatott mint szabadtéren. Akit érdemes még kiemelni, az Christopher Hirst világítástervező, kinek munkája nagyon jól működött, főleg a dinamikusabb jeleneteknél.

Amit azonban igazán sajnáltam, az az, amire már fentebb is utaltam: a magyar változatból több dal is kimaradt. A „Hymn of Chess”, a „The Merchendisers”, a „The Arbiter (Reprise)” és Walter pár sora a „The Interview” elején dramaturgiai szempontból nem lényegesek, inkább a magyar produkcióban amúgy is eltusolt vonalat, a kapitalista rendszer kritikáját erősítik, vagy a hidegháborúból űznek gúnyt. Ezek kivágását megértem. Az már érdekesebb, hogy az „Endgame (Part 1)” miért szöveg nélkül szerepelt a produkcióban, pedig a családneveket nem valószínű, hogy nehéz lett volna ’átültetni magyarra’, de ezt is teljesen elnézem. Ami mellett viszont már tényleg nem tudok elmenni, az a „Talking Chess” kihúzása. Ez az a dal, amiben Freddie-ben megláthatjuk az embert, meglátszanak az indítékai. Ebben a dalban Freddie segít Anatolijnak, hogy győzheti le Viigandot. Freddie erkölcsi leckét tanít Anatolijnak, amit az meg is fogad, mint azt már itt is láthattuk. Enélkül a dal nélkül, Freddie (főleg Csordás Levente előadásában) egyszerű, sablonos gonosz lett, s a „Szegény kissrác panaszai” is olyanná vált, mint Roxie Hart monológja a Chicagóban, amelyben úgy véli, mindent megmagyaráz. Persze Szemenyei János előadásában így is ez a dal vált az előadás csúcspontjává.

Mindent összevetve egy tényleg profi koncertben lehetett része annak, akinek volt szerencséje eljutna a Sakk egyik magyarországi előadására, ám akár hiánypótlásnak, akár az élmény kiteljesítésének érdekében érdemes beszerezni azt a bizonyos Chess in Concert DVD-t!

Interjú a londoni Anatolijjal, Josh Grobannel:

A bejegyzés trackback címe:

https://onstage.blog.hu/api/trackback/id/tr942729402

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása