Már több mint egy hónap telt el azóta, hogy a The White Stripes weboldalán megjelent a zenekar feloszlását bejelentő közlemény. Egy hónap nem nagy idő, ha az ember kedvenc zenekarát siratja, de már elég ahhoz, hogy józanul és hideg fejjel értékeljük a banda e – véleményem szerint nem is olyan váratlan – lépését.

©Autumn de Wilde

Azok az idők már régen elmúltak, amikor a The White Stripest csak hosszas körülírások után lehetett az emberek emlékezetébe idézni. („Tudod, az a zenekar, amiben ketten vannak, egy gitáros srác, meg egy dobos csaj…, tudod, akik a Seven Nations Armyt nyomják!”) Meg és Jack az évek során a blues, punk, country illetve rock határán billegve a The White Stripest a zenevilág egyik legnagyobb hatású és legegyedibb zenekarává tette.

Nem szeretnék túlzottan elmélyedni a diszkográfiai részletekben, hiszen nem állíthatom, hogy a zenekar szakértője lennék. Különösen úgy nem, hogy csak pár évvel ezelőtt ismertetett minket össze egy jó barátom, aki akkor alig leplezett indulattal figyelte, mennyire nem voltam képes őszintén rajongani a detroiti bandáért. Visszanézve magam sem értem, miért idegenkedtem a kiforratlan, nyers, végletekig őszinte zenei nyelvtől, melyet Jack és Meg olyan jól beszélnek. Azóta felnőttem a feladathoz: ma már nem csak szeretem, hanem értékelem és – talán – értem is, miben rejlik a The White Stripes eredetisége, ereje.

Kísérletező kedv: ezzel lehetne leginkább megragadni White-ék mára már befejezettnek tekinthető életművét. Hiszen mi másnak nevezhetnénk azt, hogy Meg White a zenekar indulásával egy időben kezdett dobolni; vagy éppen azt, ahogy a páros a lehető legnagyobb természetességgel dolgozta fel Dolly Parton örökérvényű dalát, a Jolene-t? És persze ott van még az a nagyadag, jó értelemben vett nagyképűség, ami nélkül aligha őrizhették volna meg személyiségüket és az ahhoz járó fekete-piros-fehér designt. Ami ezeken túl a The White Stripest számomra alapzenekarrá tette, az a „visszatérés a gyökerekhez” attitűd. Led Zeppelinen és Deep Purple-ön szocializálódva felüdülés volt egy olyan „jelenkori” zenekarra akadni, aki a kemény gitárhangzást, a polírozatlan stúdiómunkát, a blues énekstílust a nagy elődök nyomában, de a maga saját útján a 21. században is hozni tudta.

©Patrick Pantano

Ami 2011. február 2-án weboldalukon közzétett közleményüket illeti, én úgy gondolom, Jack és Meg White tudták, mikor és hogyan kell abbahagyni úgy, hogy mindaz, amit 13 éves fennállásuk alatt elértek, a lehető legjobb állapotban konzerválódjon. Ugyanakkor sokan a szemükre vetették, hogy búcsú nélkül, csupán egy személytelen bejegyzéssel távoznak. Ismét mások búcsúturné után kiáltottak és kiáltanak még ma is a rajongóikkal szembeni hűtlenséggel vádolva a zenekart. De ha egy kicsit is a dolgok mögé nézünk, beláthatjuk, a búcsúkoncert nélküli távozás volt az a mód, amellyel a The White Stripes nem vált hűtlenné a rajongóihoz. A búcsúturnék gyakran kínos hangvételűek, nem természetesek. Ha Jack és Meg úgy érezték, nem akarják és nem is tudják folytatni, miért csaptak volna be bárkit is azzal, hogy egy turnésorozat erejéig kivételt tesznek és azt mondják, „ennyire még tudjuk csinálni, ennyi még belefér”.

A rajongók számára vigaszul ott van a 2010-ben kiadott Under Great White Northern Lights névre hallgató dokumentum-koncertfilm, mely a zenekar 2007-es kanadai turnéja során készült. És persze ott van a teljes The White Stripes életmű, mely immár a „miénk”. Ahogyan Jack és Meg fogalmaznak:

’The White Stripes do not belong to Meg and Jack anymore. The White Stripes belong to you now and you can do with it whatever you want. The beauty of art and music is that it can last forever if people want it to.’

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.