bM 2011. október 2. 22:40

Adáshiba

Bő egy hete mutatta be a szolnoki Szigligeti társulata a Szín-Mű-Helyben Szakonyi Károly világsikerű komédiáját, az Adáshibát. Arisztotelész, ha megírta Komédiáját, úgy vélte a komédia, ha azt nézve nem csak másokon, hanem magunkon is nevetni tudunk, megtisztít (mint a könyvtártűz Eco regényében). Eme megtisztulás jegyében szeretnék most magamon nevetni.

Bódogék a tévé előtt
Császár Gyöngyi, Sárvári Diána, Dósa Mátyás, Huszárik Kata és Király Attila (©Szigligeti Színház)

A darab mondanivalója, ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni, a szimulákrumok elsőbbsége. De miért akarnánk? Az Adáshiba elképesztő precizitással és humorral mutatja be a különböző valóságrétegekben élő és azok között megrekedt embereket. Mindezt egy televízió-képernyőn keresztül. Mielőtt ez bárkit megijesztene, természetesen ezt nagyon szórakoztatóan és letisztultan teszi.

Itt vagyunk mi, a többség, kik boldogan – a látszat szerint biztosan, de ha kitöréseinket, problémáinkat megvizsgáljuk, ténylegesen is (hisz csak halak vagyunk az akváriumban, akik néha az üvegnek csapódnak) – élnek a mély realitást feledve a televízió és a többi medium keltette szimulákrumok párhuzamos valóságában. Mi hozzászoktunk a csodákhoz, nem lepődünk meg, nem is figyelünk, élvezzük a szimulációkat. Várunk minden újabb ’csalást’, örülünk neki. Ezzel szemben ott vannak, akik nem tudnak ebben a világban meglenni. Ők elégedetlenek, őket nem érti meg senki, ők látják a mi életünk fonákságait. Tudják, hogy elvesztettük a mély realitást, mi több, hogy az már valószínűleg nem is létezik: a szimulákrumok martaléka lett.

Ám mégis vannak kevesek, akik a realitásban(?) tudnak/akarnak/próbálnak élni. Számukra mást jelent a boldogság, inkább annak hagyományos, időtlen jelentését. Ők vannak a legkevesebben, számukra a szimulákrumoknak nincs értelme, hisz ők még észreveszik a valódi(?) csodákat (amilyen egy adáshiba). Azonban ahogy a realitás bármely eleméről, mi róluk se veszünk tudomást. Ekkor ők nem tehetnek mást, kivonulnak – ahol újabb szimulációk várják őket. És melyik kategóriába jó vagy érdemes tartozni? Hát nem mindegy?, már a kérdés feltevése is csak szimuláció.

Ez a kérdéskör, még ha leírva idegenül is hat, minden nap velünk van, most éppúgy, mint 1970-ben, vagy az írás, vagy akár a nyelv feltalálása óta bármikor. Ettől válthatott Szakonyi komédiája klasszikussá a világ számos országában, még (bár kicsit igazítani kellett rajta a helyi kultúrához) Törökországban is.

2011-ben Szolnokon ugyanolyan pazar a darab, mint valaha. A komédiát olyan kiváló művészek interpretálják számunkra mint Huszárik Kata, Dósa Mátyás vagy Király Attila. Ők, a három testvér keltik életre a három kategóriát. Vanda évődését megértjük vagy nem értjük meg, de tudattalan átérezzük, köszönhetően Huszárik Kata művésznőnek. Imrus Dósa Matyi játékában olyan magával ragadó, hogy a néző legszívesebben összecsomagolna, és elindulna vele megkeresni hitét. Király Attila Döncijét látva pedig ugyanez a néző magán nevet. Így a komédia elérte célját.

Annyit javasolhatok hát mindenkinek, aki még nem látta az Adáshibát, hogy tekintse meg; annak pedig, aki már látta, azt, hogy figyeljen oda, ha az albérlőjéhez egy szakállas halász jön vendégségbe.

A bejegyzés trackback címe:

https://onstage.blog.hu/api/trackback/id/tr553271003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.