A finn csellistákból álló Apocalyptica azon kevés külföldi zenekarok egyike, akik szívesen és gyakran járnak Magyarországra. A magyar rajongók a banda legújabb, 7th Symphony című albumának kiadása után is biztosak lehetek abban, a finnek ezúttal sem feledkeznek meg róluk. 2011. február 23-án a Pecsa színpadán valóban tiszteletüket is tették a csellómetál úttörői.

Official Photos|The Official Apocalyptica Site©

Az Apocalypticát 1993-ban alapította négy, a helsinki Sybelius Akadémián tanuló csellista. A banda több tagcserén ment át, míg végül kialakult a mai formáció, melynek tagjai: Eicca Toppinen, Paavo Lötjönen, Perttu Kivilaakso és a dobos, Mikko Sirén. Aki azt hinné, csellókon játszva inkább stúdió- mintsem koncertorientált a banda, az nagyot téved. Az Apocalyptica ugyanis híres látványos színpadi jelenlétéről, a metál minden stílusjegyét mutató produkcióikról. Ebben a tekintetben a budapesti koncert sem volt kivétel. Az Apocalyptica ezúttal is zenei „adottságai” színes skálájával készült, melyben éppúgy helyet kaptak a klasszikus Metallica-átdolgozások, mint a már slágerré vált saját számok. De ez nem volt minden. Mielőtt azonban nagyon előreszaladnék, ejtsünk pár szót a német, A Life Divided névre hallgató előzenekarról.

Az igazat megvallva, a müncheni banda nem lopta be magát a szívembe. Sőt, ami a közönséggel való kommunikációt illeti, egyenesen ellenszenvesnek találtam őket. Különösen úgy, hogy a produkciójuk sem győzött meg. A zenekar megjelenésében meglehetősen eklektikus volt: James Hetfield imidzsű énekes, kalapos-kifinomult ritmusgitáros, szakad „pózerrocker” szólós. És ez még rendben is lett volna, ha legalább a zenéjük visszatükröz valamit e változatos megjelenésesből. Számomra a dalaik mind egy kaptafára készültek. Zavaró módon a backup vokálok és egyéb háttérhangok csupán az „éterből” származtak és nem a zenészek torka illetve kezei alól.

De természetesen nem az előzenekarért látogat az ember lánya koncertre, és meg kell hagyni, az ezután színpadra lépő finn csellisták hamar feledtették a németeket. Az Apocalyptica mindent megmutatott, amijük csak van. Azt hihetnénk, Metallica-átdolgozásaikba már kissé belefáradtak, és ők is jobban örülnének, ha ezeket végre elhagyhatnák. De ismét tévedünk, az Apocalyptica ugyanis nem válik hűtlenné gyökereihez. A Master of Puppets és a Seek And Destroy tökéletesen elhelyezett, precízen kivitelezett számok voltak, és ezt a közönség is értékelte. Ha kellett, lelkesen üvöltött; máskor elcsendesedett.

Zsolt Furesz ©

Ennek is köszönhető, hogy az új albumon található klasszikus hangvételű Beautiful illetve a Sacra című számok is eljutottak a közönséghez. Számomra pozitívumként hatott a finn énekes, Tipe Johnson közreműködése. Az olyan vokális számok, mint a The End of Me, az I’m Not Jesus és az I Don’t Care így csaknem stúdióminőségben hangozhattak el. És tegyük hozzá: így a közönségnek is könnyebb dolga volt a refrének ordítozásánál.

Számomra ez a koncert volt az, amely rádöbbentett, mekkora technikai-hangszeres tudás birtokában van a zenekar összes tagja. Paavo Lötjönen és a dobos Mikko Sirén összmunkája adja a feszes tempót, és a számok mélységét; Eicca nélkül nem lenne tartalma, sűrűsége a daloknak. Perttu játéka pedig a számokban rejlő érzelmek kulcsa: érzékeny hangszerkezelése nélkül aligha rázott volna meg a Betrayal című szám utolsó pár üteme.

Összegzésként csak annyit mondhatok, nagyon remélem, az Apocalyptica megtartja jó szokását, és ezek után is gyakori vendég lesz Magyarországon.

A bejegyzés trackback címe:

https://onstage.blog.hu/api/trackback/id/tr362712744

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.