Nem gyakran történik ez meg velem, de Agnes Obel kapcsán kifejezetten örülök, ha az emberek a neve hallatán csak tanácstalanul rázzák a fejüket, és nem nagyon tudják hova tenni a dán énekes-dalszerzőt. Örülök, mert Agnes Obel véleményem szerint addig képes „varázsolni”, míg saját maga is a relatív ismeretlenség köpenyébe burkolózik.

©Frank Eldel

 

Míg Németország egy T-Mobile reklámban hallhatta először a dán születésű, jelenleg Berlinben élő énekesnőt, addig az angolszász világnak a Grace klinika szállította Obel Riverside című, azóta talán leghíresebb dalát. Persze nem arról van szó, hogy a zenei közvélemény nem ismerné el az énekesnő érdemeit. Első, 2010-ben megjelent, Philharmonics névre hallgató albuma mára kétszeres platinalemez; a Danish Music Awards pedig igazán nem volt szűkmarkú Obellel, aki öt kategóriában vihette haza a díjat.

De ez mit sem változtat a tényen, hogy a birminghami Hare and Hounds pub és koncertteremben csak egy meglehetősen szűk közönség jött össze november 6-án, hogy élőben is meggyőződhessen a dán zenei tehetségéről. Azonban hiba lenne panaszkodni: a helyszín és a közönség is pontosan a megfelelő méretű volt a teljeskörű Agnes Obel-élményhez.

Az alaphangulatról Martin John Henry, skót származású gitáros, a bellshilli De Rosa rockzenekar egykori frontembere gondoskodott. Be kell valljam, kezdetben meglehetősen szkeptikusan figyeltem a színpadon zajló fejleményeket. Hiszek abban ugyanis, hogy az egy szál gitáros-énekes produkcióknak úgy is van ereje, ha nem társul hozzájuk a technika effektek, előre rögzített alapok és megkomponált hanghatások formájában. Aztán pár perc után hamar ráébredtem, hogy súlyosan félreértékeltem a helyzetet. Martin John Henry ugyanis pontosan eltalálta azt a vékony mezsgyét, ahol még a technika szolgálja a zenészt, és nem fordítva. Dalait leginkább a jól megszerkesztettség jellemzi: elindulnak valahonnan, hogy aztán a technika adta lehetőségekkel élve kiteljesedjenek és végül elüljenek. Kifejezetten elszomorított, hogy Agnes Obel után még ez a profizmus is csupán mesterkélt erőlködésnek tűnt.

©Agnes Obel myspace

Pedig arról a klasszikus értelemben vett profizmusról, ami körüllengi az előadó teljes színpadi jelenlétét, és egyszersmind elhatárolja őt a hallgatótól, nem lehetett beszélni. Miután Martin John Henry „lepakolt”, a közönség sorai közül egyszer csak fellibbent a színpadra egy szőke, hogy miután behangolta csellóját, ugyancsak a közönségen keresztül távozzon. Nincs művészbejáró, elkerített zenészzóna. És ez a spontaneitás a koncert alatt is megmaradt. Agnes, a csellista Anne Müller és a skót hárfán játszó Jill Fleetwood egy-egy új dal felkonferálása közben amúgy lányosan elnevetgélt a színpadon, gyakran egymás szavába vágva mesélt turnéélményeiről. Kezdetben zavart, hát hol az összhang? Hol a zenei szervezettség?

De persze a profizmus végig ott volt, minden akkordban, minden dalban. A három zenész nem volt szívbajos hosszabb szüneteket tartani egy-egy blokk között, hogy hangoljanak, plusz hangerőt kérjenek a kontrolljaikba vagy éppen kevesebb fényt a színpadra. Az eredmény pedig varázslat. Ha azt mondom, stúdió minőség, azzal súlyosan megsérteném a zenészek önérzetét. Hiszen az élő koncertekben éppen az a lényeg, hogy a nagy gonddal és precizitással felvett dalok új értelmezést kapjanak, akár hibáik által is.

Ezért volt különösen jó választás a hárfa, amely feminin hangjával kiváló kontrasztot nyújtott a cselló sokszor szándékoltan erőteljes, mély basszushangjaihoz. Agnes remekül kihasználta a dinamika adta lehetőségeket is. A Beast így minden egyes verséjével tovább dagadt, a Sons and Daughters pedig álomszerű állapotba ringatott.

És itt említést kell tennem a csellista, Anne Müller kivételes technikai képességeiről. Ha rockzenekari „terminusokban” gondolkodnánk, azt mondanám: egyszerre töltötte be a basszusgitáros, a dobos és a ritmusgitáros feladatát, miközben egy percig sem feledkezett meg vokalista kötelességeiről. Természetesen Jill Fleetwood is kivette a részét az éneklésből is, (legnagyobb „bosszúságomra”, mert így az általam kreált, különlegesnek tűnő plusz szólamok vesztettek egyediségükből). Természetesen tisztán instrumentális dalok is elhangzottak mint a Louretta és a Wallflower. Ahogyan nem maradhattak el a feldolgozások sem. A Close Watch mellett, melyet a Philharmonics album is tartalmaz, Agnes zárásként egy Elliot Smith dallal (Between the Bars) örvendeztette meg közönségét.

Azonban Agnes Obel már rég nem csupán egy feldolgozásokból élő előadó, aki „cover”-ekre támaszkodva próbálja megnyerni hallgatósága jóindulatát. A maga törékeny, kifinomult módján a dán énekesnő képes szavát szegni egy teremnyi embernek, és ki tudja még hányaknak, akik hallgatják őt. Hogy talán bátrabbnak, magabiztosabbnak, professzionálisabbnak kellene lennie? Nem vagyok benne teljesen biztos. Úgyhogy hagyjuk csak őt, Anne Müllert és Jim Fleetwoodot csacsogni, nevetgélni, zavarodottan mosolyogni. Az sem baj, hogy Agnesről két dal között süt az idegesség egészen addig, amíg játék közben egyértelműen uralja a teret és a színpadot. És Birminghamben ez abszolút sikerült neki.

A bejegyzés trackback címe:

https://onstage.blog.hu/api/trackback/id/tr813369809

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Down by the river, by the boat 2011.11.14. 18:44:05

Amikor valaki azt mondja: "erre nincsenek szavak", az a legegyszerűbb esetben két dolgot jelenthet. Vagy nem akarja venni a fáradtságot, hogy mégiscsak elmondja, leírja, mit látott, hallott; vagy egyszerűen valóban úgy érzi, a szavak nem...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása