Van abban valami összetéveszthetetlen, ha „vidéki” zenekar látogat „vidéki” városba. A kódnyelv közös, és ha a koncert nem is stimmelne, a közönség elégedetten konstatálná: „szimpatikus banda volt.” Április 16-án a szolnoki Borostyán Művelődési Központ szocreált lehelő falai között azonban a 30Y-nak nem kellett túlságosan rájátszani „vidékiségére”. A koncert nagyon is stimmelt. De menjünk csak szépen sorban.

2010. december 4-én jelent meg a 30Y legújabb, ötödik stúdiólemeze, a Városember. A zenekar még 2010 végén lemezbemutató turnéra is indult, melynek hátralévő állomásai elérhetőek itt. A koncertek sikerét legegyszerűbben a rajongók által sűrűn teleírt, -rajzolt, -firkált „városlepedőkön” lehet lemérni. Nem mondhatnám magamról, hogy megszállott 30Y rajongó lennék. Nem rohanok mindenki másnál hamarabb letölteni a legújabb albumokat.  Nem görcsölök azon, hogy még koncert előtt megtanuljam az összes új szöveget. Nem keresem a zenekart, hanem inkább hagyom, hogy ők találjanak meg engem. Eddig még sosem csalódtam.

A szolnoki koncert nyolcórás kapunyitásakor azonban még aggódtam. Hogyan lesz itt koncerthangulat ilyen kevés emberrel? De aztán a háromtagú előzenekar, a Kipu tömör, néhol rock and rollt idéző hangzásával előcsalogatta az addig csupán a környéken lézengőket. A Kipu tipikusan az az előzenekar volt, akit – főzenekartól függetlenül – még szívesen hallgattam volna. A hármas felállás mindig is az egyik legszimpatikusabb volt számomra, lévén, hogy ha valahol, hát akkor itt nincs lehetőség a mellébeszélésre. Ha valaki lazsál, a nóta rögtön kilyukad. (Nem csoda, hogy koncertjein a Green Day is előszeretettel bővül ki négy tagra.)

De aztán a rövid átszerelés után színpadra lépő 30Y gyorsan elfelejtetett velem minden egyebet. Az első számtól kezdve nyilvánvaló volt, a zenekar most is rám talált. Sőt mi több megtáncoltatott, megénekeltetett, elvarázsolt, elkábított és elgondolkodtatott. Mindezt az új album számainak és a régebbi dalok hihetetlenül ütős összeállításával. A Városemberről elhangzott többek között a címadó nóta, a Néz és az Ásító. Egytől egyig vesébe látó dalok, melyek után kimondottan jólesett egy-egy felhőtlenebb Felhő, Teremtős vagy Bogozd ki (mely utóbbi még mindig vitathatatlanul a legnagyobb ovációt váltja ki).

©www.30y.hu

A közönség lelkesedését a 30Y extrán hosszú ráadással köszönte meg. Terítéken a Szenes, a Dadog, a Mentés másként, lezárásként pedig az Azt hittem érdemes Beck Zoli önálló előadásában. Kétségtelenül hatásos koncertzárás, ami azonban már az érzelgősség határát súrolta, különösen az olyan sokkal „felnőttebb” szövegű dalok után, mint például a Városember. Kritika ezen túl talán csak a számok átkötését érheti. A dalok közötti improvizatív jamelés ugyanis sokszor nem érte el a célját, és a nóták összekötése helyett még inkább szétszabdalta azokat. Ám az kétségtelen, hogy éppen ezekből a szösszenetekből születhetnek meg a jövő „Teremtősei”. Bár vitathatatlan, hogy a zenekar imidzsét Beck Zoli viszi a hátán, zeneileg érdemes kiemelni a billentyűs-vokálos Sárközy Zoltánt, aki játéka nagyban hozzátesz a dalok emblematikusságához.

Nem valószínű, hogy a 30Y-hoz fűződő kapcsolatom megváltozna, és ezek után őrülten kapkodnék a következő album(ok) után, de az biztos, hogy a koncert hozzájárult ahhoz, hogy új dalok kerüljenek fel a napi szinten hallgatottak listájára.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.