Lassan két éve, hogy nem írtam a szolnoki Szigligeti Színház bemutatóiról. Az igazság az, hogy nem nyújtott elég inspirációt: mikor Balázs Péter a teátrum élére került, még jól esett a változás, ám mára nézőként belefásultam az igazgató által elképzelt konzervatív színházba. Ez alkalommal is Eugene O′Neill és egy, a Szín-Mű-Helybe eldugott bemutató kellett ahhoz, hogy elhatározzam, gondolataimat írásba foglalom.

Október 6-án mutatták be a szolnoki kisszínpadon az Utazás az éjszakába című drámát. Bár meggyőződésem, hogy az elmúlt másfél évtizedben – amióta a színházat látogatom – végig a tragédiák és Shakespeare voltak a társulat erősségei, mégis a vígjátékok, zenés darabok, operettek vannak túlsúlyban a repertoárban, ugyanazzal a pár színésszel, egyre egysíkúbb alakításokkal. A komolyabb művek pedig a Szín-Mű-Helybe kerülnek, és amikor minden évben nagy meglepetésre sikeresnek bizonyulnak, van lehetőségük átköltözni a nagyszínpadra.

Nem mintha ezek az előadások formabontóak, újszerűek lennének (az nem fér el a konzervatív színházban), csak jó darabok, jól eljátszva, egyszerűen megrendezve, hagyományos díszletek között. Így van ez alanyunk esetében is: a színházi élmény javát O′Neilnek köszönhetjük, aki önéletrajzi drámájával mesterművet alkotott. Ehhez már csak hozzátenni és ebből elvenni tud valamennyit a színészi játék.

A végeredmény ismeretében bármilyen jól is hangzik, én tényleg az Ethnofil zenekar miatt látogattam el vasárnap az A38-ra, a Talentométer döntőjére. Jól hangzik, hisz az egri zenekar lett az idén másodjára megrendezett tehetségkutató antishow abszolút nyertese. Azért írom, hogy antishow, mert a program kitalálói ténylegesen a tehetségek felkutatását tűzték zászlajukra, nem a közönség szórakoztatását. A szakmai zsűri ítél, persze a közönség is szavazhat, a két vonal azonban nem mosódik össze, a kutatás hat műfaji csoportban zajlik, így a programnak összesen tizenkét győztese van (hat zsűri választotta, hat közönségdíjas). Ez a tizenkét győztes zenekar gyűlt össze egy maratoni gálára, mely délután kettőkor kezdődött, és este tizenegy felé ért véget.

Ezév februárjának színpadi szempontból valószínűleg legfontosabb DVD- és blu-ray-megjelenése Az Operaház fantomja 25. évfordulós díszelőadásának (The Phantom of the Opera at the Royal Albert Hall) magyar feliratos változata volt. (Még akkor is, ha csak március végén került bolti forgalomba.) Nem egészen egy éve ugyanezt írtam A nyomorultak hasonló kiadványáról, a párhuzam nem is véletlen, hisz mindkét produkciót Cameron Mackintosh húzta elő fontkötegekkel teli zsebéből, és hát ugye elég jól tette. Viszont míg A nyomorultak esetében megkockáztatom, hogy egy-két könnyűzenei koncertfelvétel mellett az év színpadi kiadványának is tekinthetjük, a jelen kritika tárgyát képző lemez trónbitorlója már májusban érkezik, de erről később.

Kezdjük az elején. Andrew Lloyd Webber legsikeresebb darabja, azaz a világ legsikeresebb médiafranchise-a – Az Operaház fantomja – tavaly ünnepelte ősbemutatójának 25. évfordulóját. A producer és a zeneszerző úgy gondolták, ezt érdemes megünnepelni – jól gondolták –, sőt a producer 2010-es húzását megismételve az évfordulót rögzíteni és mozi-, DVD- és blu-ray-forgalomba hozni – jól gondolták –, hogy erre a legalkalmasabb hely a Royal Albert Hall – jól gondolták –, és hogy ez alkalommal nem koncerttel ünnepelnek, hanem az eredeti előadást mentik át a koncertterembe – nem gondolták jól.

Február 19-én mutatta be az m1 Kálloy Molnár Péter Pesti álom című stand-up elemeket is felhasználó koncertjének felvételét. A felvétel még 2010-ben készült, de Kálloy azóta is rendszeresen fellép a Pesti álommal, ahogy tette ezt 2011. május 5-én is a Corvinus Egyetemi Napokon (CEN), ahol volt szerencsém látni. De mi az a CEN? Az egyetemi napokat a Közgáz Campus két legnagyobb diákszervezete, a Közgáz HÖK és az ÖCSI szervezi évről évre; zenei és kulturális fesztivál mely általában három napot ölel fel május elején. A 2011-es CEN viszont nem volt teljesen átlagos.

Történt ugyanis május 4-én reggel, a CEN második napján, hogy kiszivárgott egy felsőoktatási törvénykoncepció, mely szerint a Corvinust felnégyelnék, azon belül a Közgázt pedig kettészednék. Abban a pillanatban a CEN a corvinusosok tiltakozóplatformjává vált, nem kevés médiavisszhanggal. Ebbe környezetbe csöppent bele csütörtökön Kálloy Molnár Péter.

Nem volt könnyű dolga, hisz egy feszült közegbe érkezett színházi–stand-up–koncert műsorával, ráadásul egy csúnyán csúszásban lévő programba. Annyi kell hozzá, háromnegyed órával később tudtak kezdeni a tervezettnél, így a koncert is legalább kétharmadára kellett hogy rövidüljön a megszokotthoz képest, így a színházi körítés, egy-két dal és a stand up egy része is kimaradt. Egy szó mint száz, a sikerért meg kellett szenvedniük.

No, ha már itt járunk, akkor viszont nézzük meg azt is kiről írok már egy ideje. Kálloy Molnár Pétert a nagy többség ismeri: ha nem a Beugróból, akkor az Üvegtigrisből, a Kútfejekből, más filmből/sorozatból vagy a színházból (például Kövek a zsebben, S.Ö.R.). Tehát színész. Az elég természetes, ha egy szinész énekel, manapság még az is, ha koncertezik, főleg, ha tudjuk, hogy az illető játszotta a Rocky Horror Showban Frank-N-Furter szerepét. No, de ha már Rocky, Kövek a zsebben és S.Ö.R., érdemes megemlíteni, hogy ezeket az előadásokat nem más fordította és rendezte, hanem Kálloy Molnár Péter. És bizony nem ezek az egyetlen darabok, nemrégiben például a Macbethet vitte színpadra.

A Macskajáték című Örkény-darabot én nagyon szeretem. Nemcsak azért, mert egyik legkedvesebb íróm talán legnépszerűbb darabja, nemcsak elbűvölő szerkezete miatt, nemcsak azért mert a szolnoki Szigligeti Színházban tartották az ősbemutatóját, hanem azért is, mert a mű keretét képező fotón az Alcsi-szigeti Holt-Tisza partján, a lejtőn lefelé futó két lány képe a saját gyermekkoromat juttatja eszembe – még ha nem is olyan távlatból mint Orbánnénak és Gizának.

A magyar drámairodalomban előkelő szerepet tölt be a mű. Nem meglepő, hogy most is van színház, melynek repertoárjában megtalálható. Az Örkény Színház 2009. október 9-én mutatta be, s a mindenkori budapesti tizenkettedikesek és a magamfajta kultúrára szomjas vidéki egyetemisták örömére havi egy előadással azóta is műsoron tartja.

Molnár Piroska, Pogány Judit és Kerekes Éva (©Örkény István Színház)

Sokat gondolkodtam, mit is írhatnék a Szigligeti Színház Légy jó mindhalálig bemutatójáról. Alapvetően a véleményem az, hogy iskolapéldája lehetne annak, hogy lehet egy végletekig unalmas előadást az utolsó öt perccel teljesen megmenteni. Őszintén. Azt ugyan nem állíthatom, hogy minden előítélet nélkül ültem be a színházba, hisz bár mind Kocsák Tibor, mind Miklós Tibor munkáit nagyon szeretem és tisztelem, a közös munkáikért eddig sajnos egyszer sem tudtam lelkesedni.

©Szigligeti Színház

Példának okáért hadd említsem meg a Madách Színházban látható Anna Kareninát, mely nekem, akit botfüllel teremtettek, inkább tűnt versengésnek, mint műalkotásnak. Kocsák nagyot akart alkotni, melynek sajnos az lett az eredménye, hogy elég hamar belefájdult a fejem.

Ehhez képest a Légy jó mindhalálig egyértelműen pozitív csalódás volt. Bár, mint fentebb említettem, az, hogy úgy jöttem el a darabról, hogy „ez jó volt”, tényleg az utolsó perceknek köszönhető, hisz ott sűrűsödött össze, ami szerethető volt benne. Egyrészt a történet az iskolaszéki tárgyalással és a kétségbeeséssel tetőpontjára ért, majd egy utolsó csavarral megoldódott. Másrészt a darab egyetlen jó humorú jelenete, az igazgató szobája nyitotta ezt a blokkot. Harmadrészt igazi jó musicalszámok zárják a darabot. Negyedrészt a látványvilágban bekövetkező váltás is az ínyemre volt (az az óra fantasztikus).

Persze az sem mindegy, hogy kik uralták a színpadot ebben a pár percben: az előadás gyermekszereplői egytől egyig zseniálisak, nem is lenne igazságos bármelyiküket külön kiemelni, legfeljebb a főszerepet bámulatosan játszó Kátai Mátét; míg a felnőtt szereplők közül Kertész Marcellát és Kautzky Armandot.

A bemutató érdekessége egyébként, hogy a Török Jánost játszó Dósa Mátyás ugyanezzel a darabbal vált először ismerté, szintén Radó Denise rendezésében, szintén Csík György díszletei közt, ám a József Attilában másfél évtizede Nyilas Misit játszotta.

Ismét egyhetes szünetre ment az m1 új színházi improvizációs komédiasorozata, a Mindenből egy van első évadja. (A Beugró nyolcadik évadjából még egy utolsó részt fog bemutatni a Viasat 3, újév napján.) Gondoltam hát, ideje összefoglalni mi változott.

Scherer Péter és Rudolf Péter (kép a port.hu-ról)

Nem gyakran történik ez meg velem, de Agnes Obel kapcsán kifejezetten örülök, ha az emberek a neve hallatán csak tanácstalanul rázzák a fejüket, és nem nagyon tudják hova tenni a dán énekes-dalszerzőt. Örülök, mert Agnes Obel véleményem szerint addig képes „varázsolni”, míg saját maga is a relatív ismeretlenség köpenyébe burkolózik.

©Frank Eldel

Molnár Ferenc – minden idők legismertebb magyar drámaírója – eddig nemigazán tudott megfogni egy darabjával sem. Félreértés ne essék, nem a divatos „túl alantas” véleményen vagyok, minden tiszteletem az övé: mind mint drámaíróé, mind mint regényíróé, egyszerűen csak nem varázsolt el eddig. A Játék a kastélybant például még viccesnek is találtam, csak éppen tetszeni nem tetszett. Nagyon vártam hát a Szigligeti Színház Liliom bemutatóját, hiszen ha egy darabhoz Giacomo Puccini és George Gershwin is zenét akart szerezni, s amiből végül Rodgers és Hammerstein írt musicalt, abban kell lennie valami földöntúlinak.

©Szigligeti Színház

Nos, ebben nem kellett csalódnom – Földön túli, az volt benne. Nem is tudom, mit írjak, hiszen a darab díszletei nagyon jók voltak, a színészek hozták formájukat (kiváltképp Molnár Nikolett volt jó, aki tavaly egy másik Molnár-darab, Az üvegcipő főszerepét is eljátszotta ugyanezen színpadon), s a rendezésre sem lehet igazán panasz. Hacsak nem Kiss József számlájára írhatóak az előadás üresjáratai. Pedig ezekben az üresjáratokban is volt dialóg, így feltételezem, részei az eredeti műnek. Viszont akkor ezt Molnár akarta így.

Megint ott járok, hogy Molnár Ferenc. Az idő és hely, amelyben alkotott alapvetően nem áll távol a lelkületemtől. Valamiért mégsem érnek el művei. Pedig értem. A Liliomban is értettem az üzenetet, értettem a filozófiáját, értettem a szerkezetet, de mégsem éreztem. És nem tudok szabadulni a kérdéstől, hogy miért nem? A világ viszont érezte (nem úgy a Vígszínház közönsége az ősbemutatón). No, persze Hollywoodot ez nem állította meg abban, hogy hepiendizálja még Molnárt is. És a ’carousel’ a piros automobillal tovább forog, s legközelebb talán Hugh Jackman fogja várni a purgatóriumban, hogy felszállhasson rá.

Lásd még november 29-i kritikánkat!

Sőt, egyidőben. Csak az egyik az m1-en, a másik pedig a Viasat 3-on. Mármint improvizációs komédia a tévében. A Beugró alkotói új fába vágták fejszéjüket: a rövidformátumú színházi improvizációs sorozat mellett elindították annak hosszúformátumú édestestvérét a megújuló királyi csatornán Mindenből egy van címmel. Mindkettő péntek esténként cirka negyed kilenctől tekinthető meg az éterben.

©Filmservice

Kezdjük az ismerttel: a Beugró a héten már a nyolcadik évad negyedik adásával jelentkezett, természetesen számos újítással. Kevésbé természetesen kifejezetten jó újításokkal. A díszletet ért kritikák meghallgatásra találtak (tudjátok, az fehér, szűk, orvosirendelős hangulatú). Úgy döntöttek, a közönség kezébe adják a döntést. Nos, a díszlettervező viszont nem akart engedni az igazából, így a díszlet maradt, ellenben felajánlott három újraszínezési lehetőséget. A legijesztőbb lehetőség egy elemenként különböző neonszínekkel kiszínezett változat volt. Egy fokkal barátságosabb volt az egyszínű sárga variáció, ami viszont továbbra is túl rikító volt (lásd még: fehér). A harmadik, elfogadott opció a sajnos szintén több színű, ellenben kifejezetten barátságos színekből álló díszlet lett.

Ez alkalommal nem kaptunk új játékokat (azaz de, a tegnapi adásban volt egy), hanem minden rész tematizált. (Ezekről szintén a nézők szavazhattak.) Ez határozottan jó ötlet volt, mivel visszarángatta az írókat és a színészeket is a korábbi évadok (néha már a késő hatvanas, korai hetvenes évek csömörfilmjeire emlékeztető) fáradtságából, új lendületet adott a műsornak. Sajnos a technikai színvonal nem emelkedett, a hangkeverésen van mit javítani. Az előző évadban megismert Ruttkay Laura csatlakozott a csapathoz, immáron rendszeresen találkozhatunk vele. Ami viszont mosolygásra késztet, hogy a plusz bennmaradt a műsor címében, ezzel megcáfolva a januárban hangoztatott ideológiát (miszerint a tagkeresés miatt kapta a hetedik évad a nevét).

Hát, akkor ennyit a régi ismerősről, az újoncról a tovább mögött folytatom.

Bő egy hete mutatta be a szolnoki Szigligeti társulata a Szín-Mű-Helyben Szakonyi Károly világsikerű komédiáját, az Adáshibát. Arisztotelész, ha megírta Komédiáját, úgy vélte a komédia, ha azt nézve nem csak másokon, hanem magunkon is nevetni tudunk, megtisztít (mint a könyvtártűz Eco regényében). Eme megtisztulás jegyében szeretnék most magamon nevetni.

Császár Gyöngyi, Sárvári Diána, Dósa Mátyás, Huszárik Kata és Király Attila (©Szigligeti Színház)

A darab mondanivalója, ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni, a szimulákrumok elsőbbsége. De miért akarnánk? Az Adáshiba elképesztő precizitással és humorral mutatja be a különböző valóságrétegekben élő és azok között megrekedt embereket. Mindezt egy televízió-képernyőn keresztül. Mielőtt ez bárkit megijesztene, természetesen ezt nagyon szórakoztatóan és letisztultan teszi.

Ezév februárjának színpadi szempontból valószínűleg legfontosabb DVD- és blu-ray-megjelenése A nyomorultak (Les Misérables) 25. évfordulós díszelőadásának (in concert) magyar feliratos változata volt. A koncertet tavaly tartották a londoni O₂-ben sztárszereposztással, több mint ötszáz fő közreműködésével, így méltó utódja lett az 1995-ös 10. évfordulós álomkoncertnek, melyen Vikidál Gyula is fellépett.

Magát a darabot lehet a zenés színház csúcsának tekinteni, lehet az eredeti mű megcsúfolásának, zseniálisnak, giccsesnek; de az biztos, hogy megkerülhetetlen. A nyomorultak idén 26. évével a West End történetének leghosszabb ideig és ideje futó zenés színműve (ezzel megelőzve a Broadway összes produkcióját is). Lám a mi A padlásunk se marad le sokkal a maga 23 évével.

A Jézus Krisztus Szupersztár sosem volt a kedvenc Webber-darabom, de mégis eléggé hozzám nőtt, hisz számtalanszor láttam a filmet, különböző előadások felvételeit, sőt számos színpadi produkciót élőben. Legutóbb épp a minap a szolnoki Szigligeti Színházban, illetve az év első napjaiban a Madách Színház színpadán. Amikor a Szigligeti bejelentette, hogy idén húsvétkor színre viszi a klasszikust, tudhatta, hogy nem lesz könnyű dolga, hisz nem kerülheti el az összehasonlításokat a Madách szeptemberi premierjével. S hogy ez így is legyen, most megkapják tőlem.

©Madách Színház

Ha egyazon darabot lehet két teljesen eltérő módon színre vinni, akkor az megtörtént. A Madách előadása új megközelítést ígér; Júdás főhősként lép elő, kivetítők teremtenek hangulatot, látvány és modern technikák: tehát mint minden eddigi bemutató, sőt ha valaki látta az ezredforduló környékén bemutatott felújítást a Broadwayn, akkor az pontosan tudja mire számítson. A szolnoki előadás ezzel szemben nem akar újat mutatni, reneszánsz szemszögből, reneszánsz képzőművészeti alkotásokat megidézve próbálja képekben bemutatni Jézus utolsó napjait, Júdást nem akarja felmenteni, csak éppen elmondja indítékait, s ezzel teljesen új, eddig nem látott köntöst ad a rockoperának. Tehát ha így nézzük, a Szigligeti Színház kitett magáért, hogy kiállja az összehasonlítás próbáját.

Március 18–19-én tért vissza a Magyar Színház színpadára utoljára a PS Produkció koncertelőadása mindössze hat alkalom után. A koncert egy színdarab stilizált változata volt, mely két 2008-as londoni, Royal Albert Hall-beli (RAH) koncert magyarított másolata. Ez volt a Sakk (Chess), melynek szerzői a színházi dalszövegírás élő legendája, Tim Rice és az ABBA középső két betűje, az együttes szerzőpárosa: Benny Andersson és Björn Ulvaeus.

Részletek a budapesti koncertekből:

A musical három évtizede íródik: ahány bemutató, annyi változat (az egyik – a legsikertelenebb – második felvonása például teljes egészében Budapesten játszódott). Ez ellen akart tenni valamit Tim Rice, amikor összeállított egy véglegesnek szánt verziót a darabból. A Sakkot hagyományosan nemcsak színházban, de koncertváltozatban is többször bemutatták (például jótékonysági koncertként), így az a döntés született, hogy a végleges változat a RAH színpadán dramatizált koncertként mutatkozzon be. A két előadásról felvétel készült, melyet a nagy-britanniai mozik is műsorukra tűztek, világszerte sugározták a televíziócsatornák, DVD-kiadása pedig nálunk is megjelent (magyar felirat nélkül).

Ezt a produkciót emelte át 2010 nyarán a Vámpírok bálja kreatív csapata a magyar színpadra, mely érdekes eredménnyel zárult: a darabot meghúzták, átrendezték, a koncertkeret viszont megmaradt. Így Tim Rice reménye szertefoszlott, de igazi különlegességet láthatott a magyar közönség.

Van abban valami összetéveszthetetlen, ha „vidéki” zenekar látogat „vidéki” városba. A kódnyelv közös, és ha a koncert nem is stimmelne, a közönség elégedetten konstatálná: „szimpatikus banda volt.” Április 16-án a szolnoki Borostyán Művelődési Központ szocreált lehelő falai között azonban a 30Y-nak nem kellett túlságosan rájátszani „vidékiségére”. A koncert nagyon is stimmelt. De menjünk csak szépen sorban.

2010. december 4-én jelent meg a 30Y legújabb, ötödik stúdiólemeze, a Városember. A zenekar még 2010 végén lemezbemutató turnéra is indult, melynek hátralévő állomásai elérhetőek itt. A koncertek sikerét legegyszerűbben a rajongók által sűrűn teleírt, -rajzolt, -firkált „városlepedőkön” lehet lemérni. Nem mondhatnám magamról, hogy megszállott 30Y rajongó lennék. Nem rohanok mindenki másnál hamarabb letölteni a legújabb albumokat.  Nem görcsölök azon, hogy még koncert előtt megtanuljam az összes új szöveget. Nem keresem a zenekart, hanem inkább hagyom, hogy ők találjanak meg engem. Eddig még sosem csalódtam.

Márai Sándort valószínűleg mindenki ismeri. Ha másért nem is, azért mert A gyertyák csonkig égnek és a Halotti beszéd középiskolai tananyag. Viszont lévén szó egy manapság igencsak népszerű művészről, szerencsére sokan azért ennél többet tudnak róla. Tehát azt már említettük, hogy regényíró és költő, de akik tisztában vannak életrajzával, azt is tudják, hogy újságíró s – ami számunkra most a legfontosabb – drámaíró is volt. Talán (de 2011-ben biztosan) legnépszerűbb drámáját a Kalandot 1940-ben mutatta be a Nemzeti Színház.

S most, hetven-hetvenegy évvel később miért írok én erről a darabról? Amiért három egymástól független elmében megfogant jóformán egy időben az ötlet, hogy bemutassa a Kalandot, ugyanazt, de mindhárman eltérő közegben.

©Szigligeti Színház

Érdekes továbbá az is, hogy a három bemutatóból kettő az Alföldön történt: a szolnoki Szín-Mű-Hely otthonos stúdió jellegű színpada pont az ilyen drámákhoz való, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház pedig nagyszínpadára vitte el a történetet; a harmadik bemutató viszont a nagyvásznon fog történni.

A reneszánsz manapság divatos. Hatalmas lelkesedés övezi az időről időre felbukkanó Leonardo-kéziratokat; tömött sorok kígyóznak a világ nagy múzeumai előtt, ha a reneszánsz festőfejedelmek művei vannak „terítéken”. A választék meglehetősen tág, mindenki találhat kedvére valót. Azonban fennáll a veszélye, hogy az impozáns felhozatal ahelyett, hogy alaposabb megismerésre buzdítaná a közönséget, felszínességet szül. Milliók, akik látták a Mona Lisát, néznének értetlenül, ha az Angyali üdvözlet kivételes (és néhol pontatlan) perspektívakezeléséről kérdeznék őket. És sokan meglepődnének akkor is, ha azt hallanák, nem Palestrina volt az első reneszánsz zeneszerző, akit a „zene fejedelme” címmel illettek.

Nem így a 2009 októberében egykori és jelenlegi zeneakadémiai, konzervatóriumi illetve bölcsészhallgatókból alakult Capella Silentium. A kórus 2011. március 20-án az ELTE Egyetemi Könyvtár Dísztermében adott koncertet Hommage ẚ Josquin elnevezéssel a 490 éve elhunyt zeneszerző, Josquin des Prez emlékére. E cikk szerzőjét a kórus egyik tagja invitálta a nem mindennapi díszletek előtt játszódó eseményre, melyen aztán nem csupán a helyszín bizonyult kivételesnek.

www.capellasilentium.com E. Várkonyi Péter©

Mondhatni Viasat3–nézők 1:0… Legutóbbi beszámolóm óta két újabb Beugró-jelölt mutatkozott be a Centrál Színház színpadán, s így a televízió képernyőjén. És egyre jobban bemutatkozik a negyedénél járó hetedik évad iránya is.

©Filmservice

A két új adásból láthattuk, hogy a Libikóka is tud működni, és az Időgép is tud gyengélkedni, meglátjuk hosszútávon hogy bírják a versenyt. Ellenben bemutatkozott egy új játék, a Fejhang, mely véleményem szerint sokkal jobban el lett találva két társánál. Többen hasonlították az Ördög és angyalhoz, látszik is a párhuzam, de mégis képes újdonságot hozni a műsorba. De lássuk a két új versenyzőt…

Andrew Lloyd Webber és Tim Rice először bemutatott műve a József és a színes, szélesvásznú álomkabát (Joseph and the Amazing Technicolor Dreamcoat) volt. Ez volt az első bibliai témájú művük is. Mindez 1968-ban egy negyedórás popkantáta keretében. A siker hamar szárnyára kapta a huszonéves szerzőket (Webber az íráskor volt 19), és a kantátából musical kerekedett két éven belül. A Józsefet követő Jézus Krisztus Szupersztár népszerűségének köszönhetően a középiskolai diákszínpados musicalből pedig 1973-ban West End-musical. 1991-ben érkezett meg Budapestre József története, ahol a Madách Színház előadásában évekig futott telt házzal mielőtt bezárt volna. 2008-ban aztán Szirtes Tamás elővette a hálás darabot, és elkészítették a felújítását. Ennek a felújításnak az új játszási sorozata kezdődött el március 17-én, mit volt szerencsém megtekinteni.

Szente Vajk énekli Juda dalát (©Madách Színház)

Elöljáróban elmondanám, hogy nagy várakozásokkal ültem be a nézőtérre, hisz a musical videováltozatát (Donny Osmonddal a címszerepben) régóta ismertem, betéve tudtam. Azt a hangulatot vártam visszaköszönni a színpadról, de legjobban a fordítástól féltem, hisz az eredeti angol szöveg zseniálisan, öniróniával tele szedte rímbe a biblia verseit.

Már több mint egy hónap telt el azóta, hogy a The White Stripes weboldalán megjelent a zenekar feloszlását bejelentő közlemény. Egy hónap nem nagy idő, ha az ember kedvenc zenekarát siratja, de már elég ahhoz, hogy józanul és hideg fejjel értékeljük a banda e – véleményem szerint nem is olyan váratlan – lépését.

©Autumn de Wilde

2011. március 4-én, pénteken láthatta először a nagyközönség a szolnoki Szigligeti Színház legutóbbi premierjét, Schiller Ármány és szerelem (Kabale und Liebe) című klasszikusát, melyet nekem két nappal később, hatodikán volt szerencsém megtekinteni. Az igazat megvallva a darab jó apropót adott, hogy elmerengjek a leglátogatottabb vidéki színház sorsán, állapotán, ahol éppen a múlt hónapban volt igazgatóválasztás. Így hát szólnék elébb pár szót a darabról, majd a színházról is.

Jelenet az Ármány és szerelemből: Karczag Ferenc, Molnár Nikolett és Dósa Mátyás (©Szigligeti Színház)

Szurdi Tamás és Kapitány Iván régi, jól bevált receptjét újította föl a minap. Az eredeti recept úgy hangzott, hogy végy egy színpadot, négy színészt, négy széket, egy műsorvezetőt, különböző improvizációs játékokat, kulturált humort, vedd fel az egészet egy televíziós műsorhoz, vágd össze, és fogyaszd jókedvvel! Hamar kiderült, hogy a dolog akkor is jól működik, ha még egy színészt hozzáadunk. Az új recept szerint pedig adjunk hozzá egy kávéskanálnyi realityt, hat potenciális Beugró-jelöltet, és az egészet öntsük le tejszínnel, szórjuk be színes cukorkákkal. Lássuk, mi sült ki belőle!

Az első versenyző: Ruttkay Laura (©Filmservice)

Mielőtt nagyon belemennénk a részletekbe, szeretnék valamit előkaparni az internet bugyraiból, Kapitány Iván egy 2008-as nyilatkozatát, melyet nyugodtan vehetünk a Beugró hitvallásának, küldetésének:

„Bebizonyosodott, hogy csillivilli díszlet nélkül, egyszerűen, sallangmentesen, altesti poénkodás nélkül is lehet szórakoztató műsort gyártani, ennek megfelelően én büszke vagyok rá, és meghatott, hogy sok ezren kérik a folytatást.”

Nos tekintsük meg ennek tükrében a tegnap este a Viasat 3-on indult Beugró pluszt!

A finn csellistákból álló Apocalyptica azon kevés külföldi zenekarok egyike, akik szívesen és gyakran járnak Magyarországra. A magyar rajongók a banda legújabb, 7th Symphony című albumának kiadása után is biztosak lehetek abban, a finnek ezúttal sem feledkeznek meg róluk. 2011. február 23-án a Pecsa színpadán valóban tiszteletüket is tették a csellómetál úttörői.

Official Photos|The Official Apocalyptica Site©

„Nem tudhattam, hogy egy verembe verem be!”

Gyermekkorom egyik jelentős változója volt A dzsungel könyve című Dés–Békés–Geszti darab CD-kiadványa. Persze nem annyira, mint A padlás, de így is épp elég érzelmi kötelék fűz hozzá. A padlással ellentétben a januárban a tizenötödik születésnapját ünnepelt A dzsungel könyvét sosem láttam színpadon, így félelemmel vegyes örömmel ültem be testvéreimmel és szüleimmel február 13-án a Pesti Színházba.

Józan László Maugli szerepében (©Vígszínház)

A színpadképet meglátva buzgón próbáltam belehelyezni az ismert dalokat Dávid Attila díszleteibe. Miután egy iskoláscsoportot sikerült mögöttünk a helyükre ültetni elkezdődött a zenés játék. Engem már a „Nyitány”-nyal sikerült megvenni.

A rock- és popsajtó váratlan, ámde örömteli esemény hírétől hangos: Sting 2010. novemberi koncertje után 2011. június 30-án a Symphonicity Tour keretén belül ismét hazánkba látogat. Sem a helyszín, sem a szereplők nem változtak, hiszen Sting – a nagy érdeklődésre és sikerre való tekintettel – „dupláz”: ezúttal is a Royal Symphonic Orchestrával lép színpadra, hogy pályafutása legmeghatározóbb dalainak szimfonikus áthangszerelésével nyújtson különleges akusztikai és vizuális élményt.

Azon szerencsések, akik ott lehettek a novemberi koncerten – beleértve e bejegyzés szerzőjét is – tudják, vagy legalábbis sejtik, hogy Sting nem csupán a közönség kedvéért ad repetát. A brit világsztár színpadi jelenlétéről sütött: számára a koncert talán nagyobb élmény, mint a közönségnek. Nemhiába, ha az ember – legyen világsztár vagy sem – a világ egyik legprofibb szimfonikus zenekara előtt áll, megváltozik a világnézete.